Első hónapom külföldön

Már egy kicsit több mint 4 hete, hogy kiköltöztünk Wales szélére a jobb élet minőség reményében. Legalábbis Tyga és Zoltán. Engem nem a pénz vonzott külföldre, de ezt már tudjátok. Akik csak most találtak ide az oldalra, azoknak mondanám, hogy kiköltözésem hátterében, nem a pénz, sem a másik sokat emlegetett tényező, a nyelvtanulás állt. Amiért elhagytam komfortzónámat, és kijöttem szerencsét próbálni, az nem más, mint az otthoni nyugalom hiánya, illetve Söröscsaj iránti viszonzatlan érzéseim reprodukciója.

Érkezésünk a sziget országba, izgalmakkal teli volt. Már rögtön az indulás kiváltott némi ingerült pillanatot a többiekből.
/Én tudom jól, hogy nem a pontosságomról vagyok híres./
Eme tulajdonságom az indulásnapján is megmutatkozott. Délután kettő óra húsz perc-re volt megbeszélve a találkozó Szőnyegék előtt.
/Ő vitt fel minket a reptérre./
A gond ott kezdődött, hogy én aznap délután, körülbelül negyed háromkor szereztem bőröndöt, amibe pakolhattam. Elkezdhettem hát gondolkozni, mit is hozzak ki magammal. Időm nem sok volt, ezért csak a legszükségesebbeket dobáltam be a kofferba. Amint elkészültem, Szőnyegék háza felé vettem az irányt. Huszonöt perces késéssel ugyan, de a lényeg, hogy megérkeztem. A többieket, már majd szétvetette az ideg. Ők is izgatottak voltak, ezért egy-két ingerült mondat hagyta el a szájukat, de utána, el is felejtették mi is történt. Rámszesz barátunk is jelen volt, a búcsú pillanatában, ahogy Jókedv, Máté, és végül Peti is. Miután elindultunk, a kocsiba szép emlékek tömkelege tört rám, mintha soha többet, nem térhetnék vissza oda, ahová alig több mint egy hónapja, még otthonomként tekintettem.

Pesten szálltunk gépre, ami mindhármunknak teljes egészébe újdonságnak számított, mivel egyikünk sem utazott még repülővel. Tygával együtt ültünk közvetlen az ablak mellett. Besötétedett, mire a gép felszállt, de még ígyis maradt elég látni való számunkra. Városok sokasága, amint gyönyörű fény áradatban pompáznak, a sztyuárdeszek fel-alá rohangálása, a légörvények miatti rázkódások, mintha csak az úton közlekedő autóval hajtottunk volna egy kátyúba. Mind-mind egy élmény volt, legalábbis számomra.

Bristolban szálltunk le, kora éjszakai időpontban, ahol sógorom várt minket. Első utunk Tygáék új házához vezetett. Amint kiraktuk őket, és megbeszéltük a tulajjal a dolgokat, mentünk is hozzájuk, vagyis nővéremékhez. Kipakolni se volt időnk, rögtön indultunk felfedezni a környéket, hisz még egy kis szendvicsünk is volt. Elsétáltunk valameddig, amire azt hittük már a városközpont.
/Párnap múlva, vagy az is lehet, már másnap, (- nem emlékszek már pontosan.) kiderült, hogy csupán az egyik főutcát találtuk meg a sok közül./
Azóta, már ha nem, is mint a tenyerünket, de elég jól ismerjük a várost. Ahogy teltek a napok majd hetek, sok változás történt az életünkbe. Állást kaptunk az egyik helyi gyárban, Zoli és Tyga külön szobába költöztek, és én is áttelepedtem abba a házba. Így már mind a hárman külön-külön szobába, ám mégis egy házon belül lakunk.

Mióta kint vagyunk, most először sikerült gondolataimat, papírra vésni.
/Persze mire ti ezt olvassátok, már digitális formába lesz öntve./
Saját magam is meglepődtem, mennyire jól bírom a kint létet. Amit nehéz lesz megszoknom, az az egyarcú szürke időjárás. Túlzás nélkül mondom ezt, de mikor egyik hajnalban kijöttünk az egyik szórakozó helyről, mi nagykabátba vacogtunk, a helybéli fiatalok viszont egy szál rövid ujjú pólóban tengtek lengtek a fagyos éjszakában. Idővel mi is biztos megszokjuk a zord körülményeket, ehhez kétség sem férhet.

Nem akarok erre a témára sok karaktert szánni, de a másik fontos dolog, ami zavar, az nem más, mint a csajok. Nem úgy magukkal a lányokkal van bajom, hanem, hogy nem nagyon tudok szóba elegyedni velük. Hiányzik a verbális kommunikáció legfontosabb feltétele, a közös nyelv. Sose voltam angolból kiváló, de iskolában a „jó” osztályzatom mindig megvolt, ahogy az az érettségin is. Igen, de fabatkát sem érek itt azzal a tudással. Főleg itt Wales-be, ahol elég érdekes akcentussal beszélik az angolt. Van, hogy egy vérbeli brit is nehezen érti meg, amit mondanak. A hadarásról, és a szavak végének leharapásáról már nem is beszélek. Hiába jönnek oda hozzám akár a szórakozóhelyen, akár az utcán, esélyem sincs, hogy pár mondatnál hosszadalmasabban elbeszélgessek velük. Itt amúgyis jobban meglátszódik a XXI. század modernkori felfogása, mint otthon. Nem meglepő, ha egy buli alkalmával, vagy akár csak az utcán sétálva, egy-egy lány odamegy hozzád, és beszélgetést kezdeményez. Nem úgy, mint otthon ahol, ha bejössz egy lánynak, az úgy mutatja ki, hogy úgymond „semmibe se néz”, vagy a bátrabbak talán távolról flörtölni kezdenek veled jelezvén, hogy szabad a pálya.
Engem már a legelső bulin megtaláltak, de mit érek vele, ha elkellett küldenem őket, mondván külföldi vagyok, és nem nagyon értem mit mondanak. Főleg a buli kellős közepén, ahol a saját gondolataidat alig hallod, az ordító zene miatt.
Míg otthon lehetőségem volt, elterelni a figyelmemet Söröscsajról, egy-egy szép éjszakával, annak az esélye itt, most még egyenlő a nullával. Pedig ha emlékeztek, mondtam, hogy kijövetelem egyik fő oka, az ő feledésének reménye volt. Nos úgytűnik ez korántsem mutatkozik olyan könnyűnek, mint hittem.

Mikor névnapja volt, és még csak reagálni sem volt hajlandó névnapi köszöntőmre, magamban ugyan, de megfogadtam, hogy többet nem járatom le magamat. Azonban mikor láttam, születésnapja közeledik, mintha el is felejtettem volna személyemnek tett kis ígéretemet. A legelső gondolatom az volt, mi lehet számára a legtökéletesebb ajándék, és minek örülne a legjobban. Sokat töprengtem ezen, és nem jutottam egyről a kettőre, ezért muszáj volt 2 embert is bevonnom a gondjaimba. Az egyik személy az, aki csak nem rég szerzett tudomást elszabadult érzéseimről, és ő nem más, mint Szandi.
/Szandi, Pörgő most már csak volt barátnője, akiről már tettem említést. Mikor már biztos volt a kiköltözésem, kiteregettem neki mindent. Mondván, már úgyis mindegy, ha egy emberrel több vagy kevesebb tud érzéseimről. Nem tudtam volna leírni neki mindezt, úgyhogy meg is értse, ezért megmutattam neki a naplómat. Azóta ő is mellettem áll és próbál segíteni amiben tud./
A másik személy akinek segítségét kértem az ajándék választásban, az akinek a véleménye a legtöbbet számit számomra, ő Mészi.
Kettejük segítségével sikerült kiválasztani a tökéletesnek hitt meglepetést. Azonban hiába a megfelelő ajándék, ha a rengeteg utánajárásnak az a vége, hogy nem kapod meg, amit szerettél volna. Internetről lehetett volna megrendelni, de az már késő lett volna, mire kihozzák. Ezért csak a bosszúság maradt, miként felesleges volt, az a sok túra érte, mégse tudom hazaküldeni idejében.
/- Lehet nem véletlenül alakult így?/
Utólag kiderült csúnyán csődöt mondtam kreativitás terén. Ugyanis barátja/udvarlója csúful lepipált. Olyan ajándékot kapott tőle, amiről még én is tudom, hogy az enyém eltörpült volna mellette. Mégse nekem jutott hamarabb eszembe. Ezért is lett utólag jódöntés, hogy nem került kézbesítésre a csomag. Elvégre, ha már küldök haza neki valamit, akkor az olyan legyen, amit nem felejt el egyhamar.

A manapság legtöbb ember szemében a mindenséget jelentő facebook közösségi oldalán is fel kellett függesztenem magam. Egyszerűen nem bírtam elviselni azt a sok „marhaságot”, amit nap mint nap ott kellett olvasnom. Illetve az is zavart, hogy minden egyes nap, legalább egyszer meg kellett őt néznem. Tudom önző dolog ez tőlem, de egyszerűen nem volt jó érzés, látni ő milyen boldog, és inkább magamat törlöm, minthogy őt keljen. A legszörnyűbb az egészben az, hogy talán nem is sejti én mit érzek iránta.
- Bár honnan tudná? Hisz sose mondtam el neki. Nem volt rá alkalmam.

/Ez így nem teljesen igaz. Lehetőségem lett volna rá számtalan, talán csak bátorságom nem volt. Ebben sose remekeltem. Jó vagyok dolgok kimagyarázásában, történetek írásában, csajok befűzésében, és még sorolhatnám. Azonban nem ez az első eset, hogy amint kicsit komolyabbra fordulnak az érzéseim, valahogy mindig meghátrálok. Talán a visszautasítástól való félelmem, vagy talán csak férfijú büszkeségem gátolja, hogy bevalljam neki érzéseimet./

Mindennap szánok rá időt, hogy fejlesszem érzelmi intelligenciámat, de hiába, érzéseimet így sem tudom megfelelően kontrollálni. Talán csak a véletlen műve, vagy épp annak a következménye, hogy már jó pár napja nem láttam még fényképen sem, de ma vele álmodtam. Mégis mit az nem olyan lényeges, minthogy láthattam, hacsak képzeletben is. Sajnos mikor épp a karjaimba zártam, hirtelen Tyga és Zoli, konyhában folytatott beszédére keltem fel.
Mikor kinyitottam a szemem, ez, amit most itt olvastok, már mind a fejemben volt, és nem volt más hátra, mint gyorsan lejegyezni. Nem tudom pontosan megfogalmazni milyen érzések kavarogtak bennem akkor, de azt tudom, hogy boldog nem voltam.
 

„A művészet legnagyobb hajtóereje az érzelem.
Legyen szó örömről, szomorúságról, vagy akár dühről…”